Azt, hogy az indiai férfiak többsége még jó néhány gyerek után sem látja asszonyát ruhátlanul, talán hajlamosak lennénk a "felvilágosulatlanság" számlájára írni, ahogyan Európában sem volt ez másként századokon át.
De mit gondoljunk arról, hogy templomaikat erotikus, hogy ne mondjam obszcén jeleneteket ábrázoló szobrokkal díszítik? Az országban, amely a Káma Szutrát adta a világnak, a szex ma a legszigorúbb tabutémák egyike. Ahogy a szigorú tilalmak általában, ez is kiskorúságban tartja az embereket, így aztán társadalmi helyzetüktől, neveltetésüktől es vérmérsékletüktől függően hol csiklandós vihogásban törnek ki egy európai (vagyis feslett erkölcsű) nő láttán, hol méltóságteljesen fordulnak el, hol leplezetlen imádattal bámulják. tovább...
A tavalyi évem 2004. karácsonyán, a cunami napján kezdődött. Pontosabban előző este, mikor a ratnapurai szállodás közölte velem: felesége rokonai másnap indulnak a zarándoklattal a Szent Lábnyom Hegyére, csatlakozhatom hozzájuk. Holnap kezdődik a zarándokszezon - később megyek hát a tengerhez.
A tengerrengés reggelén a parttól úgy 150 kilométerre, a 2243 méter magas hegy tetején áhítattal csodálom a napfelkeltét. Épp a csúcsra érünk, mikor a nap első sugarai felragyogtatják az alattunk elterülő, párába burkolózott völgyeket és a környező, kisebb hegyek ormát. Itt kezdődött minden. A szent hegytől kaptuk ajándékba egymást: Sunil, a felesége, Ayanti és a két gyerek meg én. Barátokként térünk vissza a Hegyről, bár közös nyelvünk nincs. A búcsúnál lelkemre kötik: ha legközelebb jövök, szállodába ne menjek, a házuk nyitva áll. tovább...
Ahogy az én történetem, Ratnapura története is a Szent Heggyel kezdődik, legalábbis a legenda szerint. A hegy tetején lévő hatalmas lábnyomot a buddhisták Buddha lábnyomának tartják, a helyi keresztények és muzulmánok szerint viszont Ádámé, aki itt ért földet, miután kiűzettetett a Paradicsomból. Bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon (mert akárkié is a lábnyom, tény, hogy csak egy van belőle), s őszinte vezeklése annyira meghatotta az Urat, hogy kegyelme jeléül drágakövekkel szórta be a vidéket.
A Srí Pada a valóságban is uralja a ratnapurai mindennapokat: a sok ezernyi folyó legtöbbje innen indul életet vagy halált osztó útjára. Mindenki tudja, hogy a négy évvel ezelőtti, sok emberéletet is követelő, még többeket földönfutóvá tevő nagy árvizet az okozta, hogy lelőtték a szent hegy egyik elefántját. Árvíz egyébként minden évben van, ami különösen érzékenyen érinti az embereket a rengeteg folyó menti ház miatt. A kincskeresők minden évben többször is felmennek a fellépcsőzött, és a zarándokszezonban éjjelente végig kivilágított hegy tetejére, hogy elnyerjék Saman Dévio, a tartomány és a buddhizmus védelmező istenségének kegyeit. – Utána mindig találunk követ – bizonygatják. tovább...
Hihetetlen: Sunil napok óta hajtogatja, hogy ma esni fog – és tényleg: a szokásostól eltérően szürke égre, szemetelő esőre ébredünk.
– Saman Devio tisztára mossa az utat a Nagy Perehere előtt – ismétli újra-, meg újra, hogy biztosan megértsem.
Hónapok óta várjuk a Nagy Pereherét; Jázmin Isten éves nagy felvonulását. Ilyenkor érkezik vagy ötven elefánt, és minden magára valamit adó tánccsoport felvonul – szigorúan a hagyományos forgatókönyv szerint. (A gyakran akrobatikus tánc a legnépszerűbb sport és legális szórakozás egyben, melyre számtalan tánccsoport-klub ad lehetőséget). A díszes menet öt estén járja körbe a Saman Devali fehér, kissé erődszerű épületét és hatalmas parkját. De ebben az évben az eső nem áll el, ahogy illene neki. tovább...
A Srí Lanka-i családom – így mondom, ha az enyéimről beszélek. Így is gondolok rájuk, mert náluk egyszerűen nem lehet máshova sorolni a közelállókat. Barátaim családtagként fogadtak, majd egy év alatt akként – pontosabban akka-ként (nővér) – fogadtak be otthonukba, életükbe. Srí Lankán az emberi kapcsolatok 90 %-a a családon belül zajlik, a barátokat is beleértve. Szimplán a nevét mondani valakinek nagy durvaság – vagy különleges barátság jele –, az öcsém–bátyám, húgom-nővérem, stb. a megszólítás elmaradhatatlan része. Az idegenhez is úgy fordulnak az utcán: - Bátyám, tudod-e…?, de még a feleség is bátyámnak titulálja a férjét.
Magyar falvak múlt-ízű képeit látom. Az első napok legnagyobb meglepetése az volt, hogy a Srí Pada-i társaság valamennyi tagja szegről-végről rokona egymásnak. tovább...
Egy szombat reggel, úgy hat körül, arra ébredek, hogy valaki éktelenül kiabál: ká, ká, ká.. Kicsörtetek, hát a szomszédasszony kákog az ég felé, kezében gyékényből font tálca, rajta banánlevélen rizs, mellette kevés olajban templomi szertartásokhoz szolgált fehér kanócok áznak, és néhány áldozati virág. Ettől kissé lehűlök, de még mindig ott az ingerültség a hangomban:
- Mégis, miért kiabálsz itt hajnalok hajnalán?
- Tudod, beteg a férjem. Ha egy varjú megeszi az olajos madzagot, elviszi vele a betegséget. Így kell hívni a varjakat. – Mit lehet erre lépni? Visszavonulok.
Az ilyen szertartások a szingaléz hétköznapok és ünnepek állandó elemei.
Ahogy nálunk házi orvosa, úgy van minden srí lankai családnak házi kattadiája – varázslója, sámánja; nekem legalább négyet ajánlottak a közelben. Ők lépnek kapcsolatba a felsőbb hatalmakkal – vagy legalábbis ezt állítják magukról –, szellem-segítőkkel dolgoznak, oldanak és kötnek. tovább...
Az éjszaka közepén egyszer csak megjelent előttem egy fekete macska. A színétől azonban ezúttal eltekinthetünk, minthogy találkozásunk egy kórházfolyosón történt. Megigézett a látvány. A macska, szintén meglepetten, lábait makacsul szétvetve állt előttem a kórház kihalt, csupa-csempe, szürkésfehér fényében.
- Hát te mit csinálsz itt? – szólítottam meg magyarul hirtelen zavaromban, mire lustán elfordult. Szemmel láthatóan otthonosan mozgott, és az arra járó védőnő sem méltatta figyelemre. A kórház a srí lankai Rathnapura városának állami közkórháza – megkülönböztetendő az európai standardnek megfelelő magánkórházaktól. Találkozásunk magyarázata egyébként igen egyszerű: a meleg, párás éghajlat miatt itt nyitottak az épületek. Bár az általunk tárgyaltnak kívülről teljesen kórház-formája van, a látottak mégis szereztek megdöbbentő pillanatokat. tovább...
Választási pletykák Sri Lankáról
Mostanában a sri lankai Ratnapura utcáit rovom. A minap épp a város egyetlen „szupermarketébe” tartottam, mikor egyszer csak egy zöldben pompázó konvoj jött velem szembe. A zászlókkal - vagy fogalmazzunk pontosan – zöld műanyagdarabokkal fellobogózott, főként háromkerekű riksákból, de teherautókból, kisbuszokból, néhány személyautóból és egyéb járművekből is álló, több száz méter hosszú menetet az ezekből mindenféle pózokban kilógó, ordibáló, ünneplő emberek tették teljessé – és sri lankaivá. Bár az ok – kizárásos alapon – elég egyértelmű volt, a pontos információ nem váratott sokáig magára. – Politika – közölte velem egy utasra váró riksás az úttest széléről, nyilván figyelemmel kísérve érdeklődésemet. Hangsúllyal kifejezett tömör véleményével mélységesen egyetértettem. Erre a témára fölösleges is több szót vesztegetni. Aki érdekelt vagy annak érzi magát, annak úgyis hiába mondják, aki meg kívül maradt, úgyis tudja. tovább...
Alig jöttem haza Srí Lankáról, ahol egy teljes évet tölthettem, mikor a Travel Channel dokumentumfilmet sugárzott az „India alatt könnycseppként függő” szigetről. A szerkesztő-riporter emígyen összegezte bemutatóját: - Aki Délkelet-Ázsiába készül, menjen inkább Thaiföldre vagy Indonéziába; ott ugyanezt megtalálja; Srí Lanka drágább, koszosabb, ráadásul az emberek sem túl kedvesek. – Hát te melyik Srí Lankán jártál? – szakadt ki belőlem a közvetlen kérdés, én ugyanis egy egészen más országot ismertem meg.
Már Marco Polo is úgy vélte, hogy Srí Lanka, vagy ahogy hajdani beszámolókból cseng fel elefántokat, dzsungeleket és fűszeres illatokat idéző egykori neve, Ceylon, a maga nemében a Föld legvarázslatosabb szigete. Sokakkal találkozom, akik a Paradicsomhoz hasonlítják, és vannak pillanatok, mikor magam is hajlok rá, hogy egyetértsek velük.
Napfelkeltekor, a Srí Pada szent hegyének csúcsára érve például. Felettünk kristálytiszta ég, alattunk a nap első sugarai rózsaszínbe vonják a párába bújt völgyeket, a környező hegyek csúcsai derűs ragyogásban fürdenek. Egy hindu mondás jut eszembe: „Az élet frissessége szeretet, semmi más”. tovább...
Az ég ragyogóan kék, a pálmafák a parti homok fölé hajolnak, a tenger az élet zöldjét adja az ég kékjéhez; hullámzó, eleven tükör – kész giccs. Az egyensúly kedvéért a nagy szállodák oldalában, a kis ösvény mentén, ahonnan mi a partra lyukadtunk, a homok szemetes, és megfoghatatlanul, de érezhetően jelen van a pusztulás. Új étterem épül. Bent még homokkupacokat kerülgetünk, de a terem falát már két vadonatúj naiv dombormű díszíti: az elsőn eleven színekkel a cunami gyilkos hullámai közt vergődő emberek, a másodikon a boldog nyaralók, a fényes jövő.
Hikkaduwa hatalmas korallzátonya évtizedekig tömegével vonzotta ide a turistákat, most alig találkozunk „fehérekkel”, velük is inkább a hotel úszómedencéje mellett.
Mire észbe kapnék, már egy csónakban vagyunk. Ez itt A Turistaattrakció; vendéglátóim kötelességtudón tuszkolnak előre az üvegezett fenekű, motoros ladikba. Néhány száz méter után a csónak lehorgonyoz, vezetőnk az üvegen át mutogatja a színes korallokat és a köztük úszkáló még színesebb halrajokat. Szép. És szikrázó napsütésben szelni a tengert kétség kívül igen jó érzés. Aztán partot érünk, az egész nem volt fél óra. tovább...
A nagy Srí Lanka-i drágakőbányák gazdag tulajdonosai jól kalkulált befektetésekkel bírják adományozásra a föld mélyét, a kincskereső szegénylegények élete azonban istenekhez közeli élet. Nem csak meggazdagodásuk, minden falat ételük is a Devio-k jóindulatától és kegyétől függ. Napról napra élnek, a cigarettát szálanként veszik, és minden este remélik, hogy a másnap elhozza a Nagy Szerencsét, amely – legalább egyszer az életben –legtöbbjükre valóban rámosolyog. És minthogy keserűen sem remélni, sem fohászkodni nem lehet, igyekeznek, hogy derűsen és tisztán tartsák a szívüket
Srí Lanka drágakőbányászata már az ókorban is híres volt, elsősorban az itt talált különleges, búzakék zafír miatt. De még nem olyan régen is – így mondják – elég volt megmeríteni a kosarat a folyók medrében, hogy mesés drágaköveket találjanak. A készlet ma is olyan gazdag, hogy gyakran akadnak felszíni lelőhelyekre, mondjuk fűszernövény szedése közben, az udvaron. Ilyenkor aztán sorra érkeznek az ismerős csapatok, a váratlan ajándék gyorsan és közösen fogy el; se kordon, se fegyverek. tovább...
Nincs lakóház üzlet nélkül I. rész
Az időjárásnak Vietnamban nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk. A téli egy-két hónap hidegre ugyanis nem rendezkednek be, hanem átvészelik. Az ablaküveg, sőt gyakran meg az ajtó is luxusnak számít, fűtés, meleg víz szinte egyáltalán nincs. Védekezésül felöltöznek: két nadrág, öt-hat ing, póló, de néhány bundát, télikabátot is látni. Cipőt, zoknit azonban ritkán, a legtöbben papucsban járnak, vagy mezítláb. Hanoi -1990 tavaszán.
Ami az első pillanattól a legmeghatározóbb élmény, az a tömeg. A népsűrűség elképesztő. A repülőtértől Hanoiig tartó 40 kilométeres út végig lakott, állandóan azt hisszük: megérkeztünk. Mikor végre megérkezünk, nehéz elhinni, hogy ez a főváros, sőt, hogy egyáltalán város. Egy-két negyeden, vagy a franciák által itt hagyott épületen kívül kidőlt-bedőlt falú házak. De itt ez csak háttér. Az élet az utcán zajlik. tovább...
Szamizdatról a kollégiumban II. rész
Pekingben a Mennyei Béke terén tüntettek a diákok, amikor Hanoiban csöndes és félszeg "menzasztrájk" zajlott. A budapestivel való összehasonlítás kézenfekvő – és mégis képtelenség. Az étel még a helyiek szerint is ehetetlen volt, s még a sztrájk "győzelme" után” sem közelítette meg a magyar diákok által kívánt színvonalat. A kollégiumi körülmények – s itt egy sóhajnak kell következnie.
A Hanoi Műszaki Egyetem ötödévesei készültek a fogadásunkra. A szoba tisztább a sokéves átlagnál, egyetlen személyes holmi sincs elől, az asztalkán virág. Látogatásunk olyannyira rendkívüli, hogy két évvel ezelőtt még lehetetlen lett volna. Aki megkockáztatta külföldi vendégek fogadását, súlyos következményekkel számolhatott. Ma már ilyen veszély nem fenyeget, ámbár a külföldiek kollégiumának gondnoka épp ottlétünk alatt íratta ki legutolsó utasítását a hirdetőtáblára, mely szerint vietnamiak nem tartózkodhatnak a szobákban. tovább...
Egy lépéssel a világ vége előtt III. rész
Csak egyszer fordult elő, hogy láttuk a kora reggeli utcát, amikor az egyetemről vidékre, az Illatos Pagoda meglátogatására indultunk. A házak előtt itt is, ott is pizsamás emberek mossák guggolva a fogukat. A nagybani piacon már nagyban folyik a munka, a busz nehezen halad előre a nehéz terheket cipelő nők között. Vietnámban, talán a háborúk örökségeként, minden nehéz munkát a nők végeznek.
Negyven kilométeres út után átszállunk: innen csak csónakkal lehet továbbmenni. A kikötőben még helyi viszonylatban is fantasztikus a nyüzsgés. A parton árusok tömege, meg az 5-6 év körüli gyerekek is árulnak, ha mást nem, hát vándorbotot, amellyel az Illatos Pagodához zarándokolhatunk. Pagodaügyben nemcsak az idő behatárolt, hanem a kérések fajtája is. Más pagodát keres fel az ember, ha gyermeket szeretne, mást, ha a munkájában kíván sikereket, s megint mást, ha családi boldogság után áhítozik. Az étel-áldozat felajánlása, s a füstölők meggyújtása után állva mondják el imájukat, s aztán indulnak tovább, a következő pagodához. Az útvonal is meghatározott. Legalább egy hetet el kell töltenie itt a zarándoknak ahhoz, hogy Buddha meghallgassa kéréseit. Az "erdei szállodában", ami egy nagy sátor, tíz-tizenkét ágy, s takarók várják a betérőket. tovább...
Drágakőváros II. rész
Jógyerekország III.rész 
Srí Lankai családom IV.rész
A kattadia V.rész
Gyomorhurut
Pár lépésre a Paradicsomtól
GEM CITY - Drágakőváros